A TISZA-kormány első hete – politológiai elemzés

A TISZA-kormány megalakulása közel egy hónappal az április 12-i választás után történt. Május 9-én Budapest úgy ébredt, mint egy túl sokáig altatott beteg, akinek az ágya mellől végre elvitték a kórházi tévét, amely tizenhat éven át ugyanazt a műsort harsogta.

A Parlament körül ünneplő tömeg állt, bent pedig az új Országgyűlés végezte a hatalomátadás hideg, adminisztratív műveletét.

Magyar Pétert 140 igen, 54 ellenszavazat és 1 tartózkodás mellett választották miniszterelnökké, ami politikai értelemben jóval több volt egyszerű parlamenti aktusnál.

A régi rendszernek aznap már csak az árnyéka ült a padsorokban, a hangja viszont még ott visszhangzott a folyosókon, a sajtószobákban, a minisztériumi irattárakban és azokban a magabiztos arcokban, amelyek éveken át összekeverték a közhivatalt a családi széffel.

A parlamenti aritmetika kegyetlen prózája

A magyar belpolitika ritkán kínál tiszta pillanatokat. Május 9-e mégis ilyen nap volt, legalábbis számtanilag. 141 TISZA-mandátum, 52 Fidesz–KDNP-mandátum, 6 Mi Hazánk-mandátum. Egyetlen képernyőre kifért a korszakváltás matematikája.

A Fidesz tizenhat év után ellenzéki padsorba került, ami a párt addigi politikai kultúrájában körülbelül annyira természetes állapot, mint amikor egy kaszinótulajdonost hirtelen beültetnek a rulettasztal másik oldalára, és közlik vele, hogy a zsetonok innentől közpénznek számítanak.

A TISZA kétharmada viszont önmagában még alig jelentett többet lehetőségnél. A kétharmad olyan eszköz, amely fegyelmet kíván. Aki bosszúra használja, előbb-utóbb ugyanabban a szobában találja magát, amelynek kulcsát előzőleg ünnepélyesen kidobta az ablakon.

A Kossuth tér ünnepe és a hivatalok csöndje

Kint a téren zászlók, zene, tömeg, könnyes telefonfelvételek. Bent a Parlamentben akták, eskük, aláírások, jegyzőkönyvek. A magyar politika látványos oldala mindig szeret operaszínpadnak látszani, közben a hatalom valódi sorsa gyakran egy harmadik emeleti irodában dől el, ahol egy főosztályvezető félhangosan megkérdezi, hogy az új miniszter embere mikor érkezik.

Május 9-én a TISZA szimbolikus tömegrendezvénye azt üzente: a kormányváltás társadalmi esemény. A minisztériumi folyosók más üzenetet küldtek vissza: a hatalomátadás szakmai terhelés, jogi aknamező és személyzeti vizsga.

A laikus közönség ünnepet látott, a rutinos apparátus pedig kinyitotta a naptárát, és elkezdte számolni, hány nap alatt érkezik meg az új politikai akarat az államigazgatás mélyebb szintjeire.

Május 12–13. és a minisztériumi ajtók új nevei

Kívülről az egész kormányalakítás mindig úgy fest, mint valami olcsó színházi díszletcsere. A TISZA-kabinet első hetének második felvonása sem volt kivétel. Megkapod a ropogósra vasalt kinevezést, lecserélik a sárgaréz táblákat a minisztériumi mahagóniajtókon, a naiv polgár pedig hátradől a fotelban, abban a hitben, hogy másnap reggel felkel a nap, és a gépezet elkezd az ő érdekében dolgozni.

A valóság persze jóval karcosabb, és szaga van – mint a dohos pincének, amit tizenhat évig nem szellőztettek ki.

Amikor ez a 16 frissen kinevezett miniszter belépett az irodájába, nem diadalmenet várta őket. Besétáltak egy aknamezőre, amit a leköszönő uraságok gondosan betemettek iratmegsemmisítőből kihullott fecnikkel.

Kaptak egy tárcát, egy kiürített kasszát, és egy olyan bürokratikus apparátust, amelynek a fele évtizedek óta abból él, hogy reflexből tudja: hogyan kell egy politikai döntést lassan, udvariasan, jegyzőkönyvileg tökéletesen eltemetni.

Papíron persze jól mutat a 16 szakminisztérium; világos felelősség, tiszta sor. Csakhogy a papír errefelé türelmes anyag, mindent elbír. Hogy ki írta alá komolyan, az csak akkor derül ki, amikor végre kellene hajtani.

A könyvvizsgáló és a kifosztott kassza

Május 12-én és 13-án a miniszterek beléptek abba a fogaskerék-rendszerbe, amit az előző rezsim kizárólag egyetlen célra optimalizált: a saját túlélésére és gazdagodására. Egészségügy, oktatás, gazdaság – mindegyik mögött évtizedes, rothadó csontvázak, alapítványokba talicskázott vagyonok és patyolattisztára sminkelt, hazug statisztikák.

Az új kormány első hete nem az ünneplésről szólt. Olyan volt az egész, mintha egy razzia utáni könyvvizsgáló esne be egy hírhedt maffiatanyára: leteszi a táskát a vérfoltos asztalra, körbenéz, majd jéghideg hangon közli, hogy „a számlákat kérném, az összeset”.

Aki elhitte a kampányszlogeneket, az itt szembesült vele először, hogy a „rendszerváltás” szó mögött valójában egy kibaszottul unalmas, aprólékos és politikailag hálátlan meló áll egy sötét archívumban.

A főellenség az irattár

A kampányban könnyű volt: felszálltál a platóra, beleordítottad a mikrofonba a tutit, az okostelefonok meg vették. Idebent viszont az állam nem ordít. Az állam iktatószámokban, lejárt szerződésekben, eltüntetett mellékletekben és tíz évre titkosított aktákban hallgat. A politikai kérdés hirtelen izzadságszagú gyakorlattá vált.

• Ki fér hozzá a valós számokhoz?
• Melyik fiókban van a kulcs a közbeszerzésekhez?
• Hol ér véget a közfeladat, és hol kezdődik a pártállami polip magánszámlája?

Sehol. A magyar állam az elmúlt másfél évtizedben nem államként működött, hanem egy túlhizlalt, cinikus családi holdingként, ahol a beavatottak pontosan tudták, kinek a zsebébe kell csúsztatni a kenőpénzt a jóváhagyásért. Az új kormánynak esélye sem volt azonnal a kormánykerékhez nyúlni; előbb fel kellett törniük a zárakat.

Sulyok és a mélyállam reflexei

Aztán jön a felismerés, hogy egyetlen szombat délután alatt nem lehet kimosni a falakból a mocsok szagát. A miniszterelnök lecserélődhet, a sajtótájékoztatókon új panelek puffoghatnak, de a mélyállam bebetonozott zsoldosai – a felügyeleti szervek, a kuratóriumok, az ügyészségi aktatologatók – még ott lapulnak a fűben.

És persze ott van Sulyok Tamás a Várban. Az az ember, aki eddig zokszó nélkül írt alá bármit, amit a Karmelitából az asztalára dobtak, hirtelen felfedezte magában a gránitszilárdságú alkotmányos fékrendszert. Magyar Péterék hamar megtanulták a leckét: a választási győzelem csak a belépőjegy. Amikor nekimentek a közjogi díszleteknek, és Sulyok távozását követelték, megkezdődött az igazi iszapbirkózás. A választói akarat csapott össze a jogászi csűrcsavarással. A kétharmad gyorsít, de a TISZA rájött, hogy a bebetonozott rendszer minden kanyarban nyomot hagy az aszfalton.

A levitézlett uraságok panasza

Eközben a Fidesz a sarokban próbálta újra összerakni magát. Tizenhat évnyi teljhatalom, pöffeszkedés és zsebre tett ország után hirtelen ellenzékből kellett ugatniuk, de mintha elfelejtették volna, hogyan kell. Elő is húzták a molyrágta paneleket: Brüsszel, árulás, idegen érdekek, vészhelyzet.

Csakhogy van egy kis bökkenő. A megafonjukat kihúzták a konnektorból. A Fidesz torkán az első héten két keserű pirulát is le kellett nyomni. Egyrészt rájöttek, hogy az államgépezet többé nem az ő személyes, adófizetői pénzből fenntartott hangerősítőjük. Másrészt ott álltak a parlamenti patkó szélén, és kénytelenek voltak végignézni, ahogy a TISZA nem egy szelíd, fegyelmezhető, asszisztáló kis ellenzéki frakcióként ül velük szemben, hanem egy olyan rideg többségként, ami puszta kézzel nyúlhat bele abba az alkotmányos sakktáblába, amit ők maguk faragtak a saját képükre.

És ez az, ami a legjobban fáj nekik: hogy a saját, méretre szabott törvényeik kezdték el fojtogatni őket.

Brüsszel, Moszkva, Washington és a magyar külpolitikai javítás

A helyzet, amit az új fiúk megörököltek, siralmas. Az előző gárda olyan mélyre ásta magát a geopolitikai lövészárokban, hogy onnan már a napfény is gyanúsnak tűnt. Brüsszelben izzadságszagú mosdatás folyt, Moszkva felé reflexből küldték a hűségesküket, Washingtonban pedig a politikai futóbolondokkal keresték a lelki rokonságot. A szomszédos országokkal úgy beszéltek, mintha egy borsodi időközi választás kampánygyűlésén állnának a platón.

Az új kabinetnek az első napokban azt a képtelenül nehéz illúziót kellett eladnia, hogy Magyarország visszakapaszkodott az európai fősodorba. Egy külügyi irányváltás ilyenkor nem elegáns diplomáciai fogadás, hanem nyers hitelességi próba.

• Brüsszel keresztbe font karral figyeli, maradt-e egyáltalán valami a jogállamból, vagy csak a díszletet festették újra.
• Moszkva hunyorogva számolja, mennyi maradt meg a régi, jól bejáratott gyávaságból.
• A piacok pedig az ujjukat a ravaszon tartva várják, mikor lesz a hurráoptimizmusból végre kézzelfogható költségvetési garancia.

Az uniós pénzek berozsdásodott páncélszekrénye

A legnagyobb zsákmány, amiről az első héten mindenki suttogott: a befagyasztott uniós milliárdok.

Az a bizonyos brüsszeli páncélszekrény, aminek a kódját az előző elit dacból elfelejtette, majd ráfogta Sorosra. A TISZA már a rajt előtt lobogtatta az új helyreállítási tervet, de az asztalomon heverő aktákból pontosan tudom, hogy ez a legkeményebb pókerparti.

Az euróhegyek önmagukban nem fognak bepucolni egy omladozó falusi rendelőt, és nem tesznek sínt a mozdony alá.

A pénz pontosan addig nem ér egy lyukas garast sem, amíg a közbeszerzés nem tiszta, és amíg a kivitelezőt nem a tehetsége, hanem a vérvonala alapján választják ki a kassza mellé. A kérdés, ami Brüsszelből nézve a levegőben lóg: elég gyorsan tud-e ez az állam leszokni a kleptomániáról ahhoz, hogy a bizalmat újra euróra váltsák?

A keleti szél elállt, a huzat megmaradt

A kampányban rohadt egyszerű kiállni a színpadra és bemondani a mikrofonba, hogy Európához tartozunk. A tömeg tombol, a lufik szállnak.

Kormányon lenni viszont az jelenti, hogy ugyanezt a mondatot kell felolvasnod, miközben a másik kezedben ott szorongatod az orosz gázszámlát, a diplomáciai aknákat és a katonai kockázati jelentéseket.

A tempó óvatos volt, de az orosz nagykövet bekéretése végre hozott némi friss levegőt. Egy kötelező, nyers gesztus, amire évek óta vártunk. Mert valljuk be: a magyar külpolitika az elmúlt évtizedben túl gyakran keltette azt a gyomorforgató benyomást, hogy a „szuverenitás” szó valójában csak egy elegáns fedőneve a moszkvai sértődések rettegő, kíméletes ápolásának.

A sebesség, mint politikai fegyver és a poros valóság

Túl vagyunk az első héten. A politikai fordulat megtörtént, a régi bábuk kikerültek a panoptikumból. A rekordgyors kormányalakítás – az azonnali eskütétel, a villámgyors minisztériumi szerkezetváltás – kőkemény üzenet volt.

Azt sugározta: nincs több szivarszagú, hónapokig tartó pozícióosztó társasjáték a zárt ajtók mögött.

A valóság viszont könyörtelenebb műfaj a sajtótájékoztatóknál. A szavazókat ugyanis a legkevésbé sem érdeklik az elvont alkotmányjogi bravúrok. Ők valami sokkal prózaibbat akarnak:

• Egy kórházi időpontot, ami még a haláluk előtt lejár.
• Egy vonatot, ami nem gyullad ki a nyílt pályán.
• Kevesebb megaláztatást a hivatalokban.
• És egy olyan államot, ami végre nem ellenségként vagy fejőstehénként tekint a saját polgáraira.

A gyorsaság jó PR-fogás, de a magyar állam évtizedes, zsírosra taposott rossz szokásai nem fognak megijedni egy új miniszteri névjegykártyától. A napi kormányzás dohszagú mocsarában a rossz ösztönzők és a mérgező vezetői kultúra ellen nem elég a kampány lendülete.

Ezek a rohadt falak csak akkor kezdenek el omlani, ha valaki hajlandó minden áldott nap, némán és konokul ezer apró döntést átverni a rendszeren. A takarítás még csak most kezdődött, és a vödör vize már az első nap fekete lett.

Kedd éjszaka van Budapesten. A Kossuth tér kövén még mindig ott lüktet a május 9-i, százezres tömeg eufóriájának visszhangja, de idebenn, a Parlament vastag falai között már a hatalomátvétel hideg, neonfényes valósága csap arcul.

A kétharmad egyszerre lehetőség és kísértés

Az asztal közepén ott hever a kétharmad. Mint egy parlamenti „mindentvivő kártya”, mint egy politikai műhely, felszerelve a hatalomgyakorlás összes eszközével és mellé egy poszter a falon: „azt csináltok, amit akartok, bármit megtehettek”.

Pontosan ugyanaz az eszköztár, amit az előző rezsim a diktatúra fegyverarzenáljaként használt és tizenhat éven át túszul ejtette, és szisztematikusan kifosztotta ezt az országot, koncként lökve a kínai kommunistáknak, és a közeli önkényuraknak, Putyinnak és Erdogannak személyesen, lassan kivezetve az országot az EU-ból, mert Orbán már Putyin alázatos, segítőkész kisegeréknek tekintette magát, aki mindent meg akar tenni Oroszország érdekében.

Most a TISZA kezében van, és szinte tapintani lehet a kísértést.

A kísértést, hogy egyetlen laza mozdulattal beleüljenek a teljhatalom nyergébe, és erőből tarolják le mindazt, amit a narancssárga elit hátrahagyott. De pontosan itt, ebben a fojtogató parlamenti csendben dől el minden.

Az Orbán-korszak betonba öntött, közjogi trezorjait ugyanis lehetetlen finomkodva, körömreszelővel kinyitni – ehhez nyers erő kell. Viszont, ha az új többség elhiszi, hogy a saját akarata mától automatikusan a nemzet akarata, akkor csak a díszletet cseréltük le a banánköztársaságban.

A régi rendszer eltakarítása kérlelhetetlen igazságtételt, a demokrácia újjáépítése viszont vasfegyelmet és önkorlátozást követel.

Ez nem valami bölcsészkaros, tankönyvi okoskodás, mert tényleges élet-halál kérdés a nemzet számára. Ha a TISZA kontrollált, nyilvános nagytakarításra használja ezt a kétharmadot, nem pedig a saját zsebeinek kitömésére, akkor május 9. (és április 12.) tényleg az a (két) sorfordító nap lesz, amiről évtizedek múlva is beszélni fogunk.

Dióhéjban a TISZA-kormány első hetéről

A TISZA-kormány első hete május 9-én a politikai fordulat látványos pillanatával indult: Magyar Pétert miniszterelnökké választotta az új Országgyűlés, miközben a Kossuth téren ünneplő tömeg jelezte, hogy a kormányváltás társadalmi jelentést kapott.

A következő napokban felállt a 16 miniszteres kabinet, és megkezdődött a régi állami szerkezet átvétele. A hét valódi tétje azonban az intézményi birtokbavétel volt. A TISZA kétharmada gyors cselekvést tett lehetővé, ugyanakkor fegyelmet és önkorlátozást kíván.

A legnehezebb feladat az államigazgatás, a közpénzügyi rendszer, az uniós tárgyalások és a közjogi tisztségek rendezése lett. A Fidesz ellenzékbe szorulása történelmi változás, de a régi hatalmi hálózatok tovább élnek a hivatalokban, cégekben és alapítványokban.

Május 9–16. nem kész rendszerváltást hozott, hanem a munka első, nyers, zajos és politikailag veszélyes hetét. A siker azon múlik, hogy az új kabinet képes-e a győzelmi lendületet pontos, számonkérhető kormányzássá alakítani.