A TISZA-kormány első másfél hónapja, avagy 45 napja a TISZA-folyó sodrában

A TISZA-kormány első ezernyolcvan órájának belpolitikai, gazdasági, társadalmi, külpolitikai és diplomáciai mérlege

Belpolitikai esszé, Dr. Rónay P. Tamás

Prológus. Május 9-e, a szombat, amikor a számláló elindult

Van valami igazán mélyen megindító abban, ahogy egy ország megtanul újra hinni saját magában.

Tizenhat éven át a magyar társadalom nem haladt, hanem körbejárt egy egyre mélyebbre vezető spirál mentén; egyre félelemkeltőbb „veszélyhelyzetek”, egyre agresszívebb és ostobább Soros-plakát (csak néha más arccal), ugyanaz a Himnusz a Kossuth téren, csak egyre hamisabban, egyre inkább keveredve a Rosszijával.

Aztán 2026. április 12-én a választók fogták ezt az egyre mélyebbre sülyedő kipcsák kompot, és – három és fél millió kézzel, a rendszerváltás óta nem látott, 79 százalék fölötti részvétellel – egyszerűen kirántották a mélység örvényéből.

A Tisztelet és Szabadság Párt 141 mandátumot szerzett a 199 fős Parlamentben, ami egyszerre kétharmad, és a magyar szabad választások történetének legnagyobb felhatalmazása (NVI; Telex) – mondhatni, a nép ítéletet mondott az Orbán-rezsim felett, ami négy év alatt közel egymillió támogatót veszített.

Az új miniszterelnök, Magyar Péter, a győzelem estéjén „soha nem látott felhatalmazásról és felelősségről” beszélt – a felelősség szót hangsúlyosabban ejtve, mint elődje tizenhat év alatt összesen.

Negyvenöt nappal, másfél hónappal később itt állunk, kezünkben a választási ígérettel egyenértékű kormányprogrammal, és föltehetjük a kérdést, amelyet minden új hatalom kapcsán föl kell tennie a civil társadalomnak, mielőtt a mézeshetek cukra megkövesedik a tortán: mit ért el a kormány eddig?

A pontosság kedvéért tegyük hozzá, hogy a TISZA-kormány ténylegesen május 12-én alakult meg; a május 9-i eskütétel szimbolikus kezdő dátum, kétszeresen is:

1. ezen a napon csatlakozott Magyarország az EU-hoz és
2. ezen a napon ünnepeljük a fasizmus és a nácik feletti győzelmet.

Magyar Péterék ezzel a dátummal és a Parlament épületére ismét kitűzött EU-s zászlóval egyértelműen üzentek mindenkinek: a szélsőjobb regnálása véget ért és visszatérünk Európába – ahelyett, hogy Orbánék törekvése szerint orosz gyarmatként tengődnénk tovább.

Az új kormány május 12-én éjfélkor lépett hivatalba, az első kabinetülést május 13-án tartotta, (Index). A negyvenöt nap, mint mérce mégis jó: elég hosszú ahhoz, hogy a szándék tetté érjen, és már látszódjanak az első eredmények.

I. Belpolitika, avagy a rendszer, amelyik megpróbál önmaga ellen tanúskodni

A frissen alakult TISZA-kormány a május 9-ei ünnepélyes kezdést egy még látványosabb, és ugyanolyan szimbolikus nyitánnyal folytatta, ami voltaképpen egy gesztus volt – és mégis ez árul el róla a legtöbbet.

Az első kabinetülést nem a budai Várban, a Karmelita kolostor aranyozott magányában tartották, hanem Ópusztaszeren, a Feszty-körkép tövében (Telex). A hivatalos indok az aszály volt, a kimondatlan üzenet a hon(vissza)foglalás.

Ott, ahol a magyar nemzeti mitológia a saját eredettörténetét festette körpanorámává, az új kormány mintegy újraalapította az államot – finoman, szinte szemérmesen, de félreérthetetlenül.

Aki ért a jelképek nyelvén, és nem hitt volna a választási ígéretekben, az ezen a délutánon végképp megértette, hogy a Tisza elsősorban nem kormányváltásra, hanem tényleges rendszerváltásra készül.

A TISZA tényleg kiáradt és szédítő sebességgel vágtat a rónán át

A szimbólumok után jöttek a paragrafusok, méghozzá olyan tempóban, amilyet a magyar parlamentarizmus régen látott. A kormány rekordot döntött a megalakulással is – a választás után huszonhét nappal már felesküdött a miniszterelnök –, és ezt a sietséget Magyar Péter azzal indokolta, hogy az átmeneti időszak legyen a lehető legrövidebb (Telex).

A sietségnek további üzenete is volt: aki gyorsan alakít kormányt, az azt mutatja a piacnak, Brüsszelnek és a választónak egyaránt, hogy nincs vesztegetnivaló idő, mert a régi rendszer már így is ezer milliárd forintokat hagyott elúszni és újabb ezermilliárdok vesznének el, a nem sikerül záros határidőn belül hazahozni Brüsszelből.

Az első kormányrendeletek a Magyar Közlönyben aztán pontosan kirajzolták a program központi tengelyét.

Vizsgálat indult a bicskei gyermekotthon ügyében – abban az ügyben, amelyből az egész Tisza-jelenség kinőtt, hiszen a kegyelmi botrány sodorta el Novák Katalint és Varga Juditot, és lökte a politika színpadára magát Magyar Pétert is.

Vizsgálat indult a titkosított kormányhatározatok, a kiemelt beruházások, a paksi konstrukció és a kínai hitelek átláthatóságáról, és – talán a legjelképesebb lépésként – a kormány bejelentette Magyarország csatlakozási kérelmét az Európai Ügyészséghez (Infostart).

Az Európai Ügyészséghez csatlakozás önmagában is egy egész korszak lezárása: az előző kormány tizenhat éven át a „brüsszeli gyámkodás” rémével riogatott, a TISZA-kormány viszont önként hívja be a független európai vádhatóságot – mert tudja, hogy Európa akkor fogad vissza minket, ha megtisztulunk Moszkva bűzétől, a kipcsák hazugságoktól és az ázsiai önkényuralom minden mocskától.

Az elszámoltatás kommunikációs csúcspontja a Tisztítótűz-művelet lett

A névválasztás nem véletlen, és nem is szerény: a purgatórium a katolikus képzeletben az a hely, ahol a bűn büntetése egyszersmind megtisztulás is (a Tisztítótűz-műveletről itt írtunk részletesen).

Ennek a teológiai metaforának a világi fordítása a Nemzeti Vagyonvisszaszerzési és Védelmi Hivatal (NVVH), egy rendkívül széles jogkörű, független intézmény, amely nemcsak vizsgálódna, hanem bizonyos ügyekben nyomozhatna és vádat is emelhetne – Magyar Péter szerint a magyar történelem legnagyobb vagyonfeltárási programja indul vele (Portfolio).

A miniszterelnök maga jelezte: ennek a hivatalnak a felállítása nehézségében az uniós források hazahozatalához mérhető – ami diplomatikus formája annak a beismerésnek, hogy a lopott vagyon visszaszerzése legalább olyan kemény menet lesz, mint a megszerzése volt.

Az NVVH mellé sorakozott föl a többi régóta dédelgetett ígéret: a Szuverenitásvédelmi Hivatal megszüntetése, amelyről maga a törvényjavaslat is kíméletlen őszinteséggel mondja ki, hogy tényleges közfeladatot soha nem látott el, létrehozása pusztán politikai érdeket szolgált (Economx).

Az SZVH – amely működésének egyik célja az Átlátszó és más oknyomozó műhelyek megfélemlítése volt – feladatait végül az Igazságügyi Minisztérium veszi át, vezetői pedig végkielégítés nélkül távoznak (Portfolio).

Napirendre került az ügynökakták megnyitása, ez az évtizedek óta cipelt politikai adósság. A TISZA-kormány az 1956-os forradalom hetvenedik évfordulójához, október 22–23-hoz időzítené a nyilvánosságra hozatalt, hogy a rendszerváltás harminchat év késéssel végre ebben az értelemben is befejeződjék.

A devizahiteles végrehajtásokat felfüggesztették a felülvizsgálat idejére, a képviselői fizetéseket pedig – meglepő egyhangúsággal, a Fidesz asszisztálásával – jelentősen csökkentették (Portfolio).

A közmédia és tájékoztatás rendszerét is átszabják

Az Országgyűlés új médiatörvényt fogadott el, amely lehetővé teszi a politikai alapon kinevezett vezetők leváltását, és napirendre került a közmédia egész szerkezetének átalakítása – a kultúráért felelős Tarr Zoltán szerint véget ér a közmédia abban a formában, ahogy megismertük (Portfolio).

A Fideszhez kötődő médiabirodalom önsúlya alatt kezdett roskadozni, ugyanis kiderült, hogy a NER-milliárdos oligarchák inkább luxustáskákra és yachtokra költik a vagyonukat, mintsem hogy eltartsák az eddig közpénzből működő propaganagépezetüket.

Persze a szélsőjobbos propagandagyárak rögtön vergődni és hisztizni kezdtek, mindenféle Rákosi-rendszert, meg elnyomát és diktatúrát emlegetve, holott csak annyi történt, hogy elzárták feléjük a közpénzcsapot – és se az oligarchák, se a piac nem akarja fenntartani őket.

Mandinernél hatvan embert bocsátottak el, megszűnik egy soproni fideszes önkormányzati hetilap, és a gigaplakátok korát is jogszabály zárná le, tizenöt négyzetméteres korláttal (Portfolio; Esti Hírlap).

A tizenhetes módosító

És ott van a mérleg legkényesebb tétele, az, amelyik körül a legtöbb politikai vita kerekedett: a tizenhetedik alaptörvény-módosítás, amely tizenkét évben maximálná a képviselői mandátum betöltését.

Ha ezt a korlátot – a miniszterelnöki kétciklusos szabályhoz hasonlóan – visszamenőleg, 1990-től számolják, akkor sebészi pontossággal metszi ki a parlamentből a Fidesz frakciójának legfontosabb arcait, és teszi Orbán Viktor visszatérését örökre alkotmányellenessé (Portfolio).

A kormány „általános, személytelen, demokratikus garanciáról” beszél, miközben mindenki, aki olvasni tud, pontosan látja, kiknek a neve hiányzik majd a következő névsorból. Ez a húzás egyszerre elegáns és mély elégedettséget teremt mindenkiben, akinek egy életre elege lett akár a Fidesz, akár az óellenzék megélhetési karrierpolitikusaiból.

Ezúttal tényleg lehet más a politika majd, hiszen a 12 évnél többet képviselősködő mamelukok át kell majd adják a helyüket a fiatalabb nemzedéknek 2030-ban.

Ugyanakkor sokan aggodalmuknak adtak hangot, miszerint a deomkrácia és a szabadság indokolatlan korlátozása lenne, ha az emberek nem választhatják majd újra a képviselőjüket, bármennyire is elégedettek a munkájával, csak mert már három cikluson át kapott mandátumot.

A korszakváltás jelképtára a köztársasági elnök személyén is megfeszült

Magyar Péter már az eskütétel előtt megkérte Sulyok Tamást, hogy ne készüljön közös fénykép a kabinetről, az államfő pedig az alakuló ülésről is távol maradt – ritka, dermedt pillanat, amelyben a régi rend utolsó közjogi méltósága és az új többség egyetlen fényképen sem volt hajlandó megférni (Index).

A Politico azóta közjogi és alkotmányos konfliktusról ír a kormány és az Orbán-érához köthető elnök között; a hidegháború a Sándor-palota és a Parlament között a kormányváltás óta eltelt másfél hónap egyik fő drámája.

II. Gazdaság – a piac már beárazta a TISZA-kormányt

Ha a politikának van olyan területe, ahol a hazudozás pillanatok alatt kiderül, az a deviza- és kötvénypiac, mert ott a meggyőződést azonnal forintra váltják. Nos, ez a piac az elmúlt hetekben egyetlen hosszú, határozott „igennel” szavazott a TISZA-kormány mellett.

A forint a választás óta négyéves csúcsra erősödött, a tízéves állampapírhozam mintegy másfél százalékponttal beszakadt, a tőzsde pedig szárnyalt (Index).

Az euró jegyzése a brüsszeli megállapodás bejelentésekor 353 forint közelébe süllyedt – azaz a forint olyan szintre erősödött, amelyet a magyar valuta évek óra nem látott. Gondoljunk arra, hogy az áprilisi választás előtt volt, hogy 400 forint felett járt az euró. Ahhoz képest a forint két hónap alatt közel 13%-ot erősödött.

A választás másnapján, miközben az OTP és a Mol papírjai négy százalékot emelkedtek, a Fidesz-közeli érdekeltségekhez kötődő részvények padlót fogtak: a 4iG tizenhét, az Opus Global huszonhét százalékot zuhant egyetlen nap alatt (Index). A piac, ez a hidegvérű és érzelemmentes bíró, pontosan tudta, melyik vagyon épült politikai közelségre, és melyik a teljesítményre.

Az infláció is mérséklődött

Az infláció – a Fidesz-éra legmakacsabb, leginkább zsigeri büntetése – májusban a várakozásokkal szemben nem gyorsult, hanem 1,8 százalékra mérséklődött, minden elemzői előrejelzésnél kedvezőbben (Portfolio).

Az erős forint, az olcsóbbá váló import és a közel-keleti feszültség oldódása nyomán zuhanó olajár együtt fonta ezt a számot, és a jegybank előtt szabaddá tette az utat a kamatvágáshoz.

Itt érdemes megállni egy ironikus pillanatra. A Magyar Nemzeti Bank élén ma is Varga Mihály ül, Orbán Viktor egykori pénzügyminisztere, azaz a régi rend embere, aki most a „bizalmi tőke” felelős felhasználására figyelmezteti az új kormányt, és arra emlékeztet, hogy a hitelminősítők türelme gyorsan elfogy (Világgazdaság).

A figyelmeztetés jogos, a forrása pikáns: a stabilitásra intő hang ugyanabból a rendszerből ered, amely 6–7 százalék körüli költségvetési hiánnyal és Európa egyik legmagasabb inflációjával adta át a stafétát.

A jó tanácsot ettől még érdemes megfogadni – a fiskális mozgástér valóban szűk, és a piaci eufória olyan tőke, amelyet elkölteni könnyebb, mint megkeresni.

A hitelminősítők egyelőre türelmi időt adtak

A Moody’s, az S&P és a Fitch sem rontott a besoroláson; az S&P a befektetésre ajánlott „BBB mínusz” szinten tartotta Magyarországot, és kifejezetten kedvezően értékelte az új kormány eurózónás elköteleződését (Index).

A józanabb hangok – a HOLD elemzőitől a Világgazdaság közgazdászaiig – egybehangzóan azt mondják, hogy a nehéz kérdések ősszel jönnek, amikor a megelőlegezett bizalmat kézzelfogható reformokra kell beváltani (HOLDBLOG).

Igazuk van. A piac most egy történetet áraz – a „visszatérés Európába” történetét –, és ennek a történetnek folyamatos megerősítésre lesz szüksége.

Új Kapitány áll a gazdaság hajóhídján

A gazdaságpolitika első konkrét lépései viszont már megmutatták, milyen rögös lesz a végrehajtás. A Kapitány István vezette tárca nagy garral, június 1-jére ígérte a vendégmunkások behozatalának felfüggesztését – aztán a határidő szó nélkül elmúlt, majd egy szűkebb, gyorsított eljárást megszüntető verzió érkezett a Fülöp-szigetekről, Grúziából és Örményországból jövőkre vonatkozóan, előzetes szakmai egyeztetés nélkül (Világgazdaság).

A munkaerő-kölcsönzők felháborodtak, a mezőgazdaság és a vendéglátás a nyári csúcsidény közepén kapkodott – és a kritikának ezúttal volt igazságmagja. Egy kormány, amely a kiszámíthatóságot ígérte, nem engedheti meg magának a kapkodás látszatát sem.

Eltörölték a hatósági üzemanyagárat is, százharminc igen szavazattal; azzal a logikus érveléssel, hogy az iráni–amerikai békemegállapodás nyomán mélypontra esett olajár és a megerősödött forint mellett a védett és a piaci ár közötti különbség gyakorlatilag eltűnt (Portfolio).

A háttérben ott a nagyobb, kényesebb kérdés: meddig maradnak az árrésstopok és a rezsicsökkentés szent tehenei, amelyekhez hozzányúlni politikai öngyilkosság, fenntartani pedig fiskális. A kormány egyelőre óvatos – az árrésstop kivezetését még nem tárgyalta –, de a halk üzenet a sorok között az, hogy a választási büdzsé kora lejárt.

Az Orbán-rezsim felélte az ország lehetőségeit

A TISZA-kormány gazdasági indulása kifejezetten szűk pénzügyi folyosón kezdődött: Magyar Péter szerint a 2026-os hiány akár 6,8% is lehet, Kármán András pénzügyminiszter pedig az államháztartás felülvizsgálata után augusztus végére ígért átdolgozott költségvetést. (Reuters)

Az előző kormány választás előtti költekezése a Reuters szerint a tervezettnél jóval rögösebb hiánypályára tolta Magyarországot, miközben a hitelminősítői megítélés is veszélyes zónába került; vagyis az új kabinet az első napon olyan kasszát vett át, amelyben a politikai tűzijáték füstje még bent kavargott, a számlák viszont már az asztalon feküdtek. (Reuters)

Mikor vezetik be az eurót Magyarországon?

Az euróbevezetési ambíció ezért egyszerre pénzügyi fegyelempróba és civilizációs színvallás: az Európai Központi Bank júniusi konvergenciajelentése alapján Magyarország jelenleg egyetlen fő eurófeltételt sem teljesít, a költségvetési hiány, az infláció, a kamatszint, az árfolyam-stabilitás és az államadósság egyaránt gondot jelent. (Reuters)

Az Európai Bizottság ugyanebben az időszakban arra jutott, hogy az eurózónán kívüli uniós országok közül Magyarország még messze van a csatlakozási feltételek teljesítésétől, bár a közös valuta társadalmi támogatottsága nálunk kiemelkedően magas, 80%-os. (Reuters)

A külső környezet sem veregette meg az új kormány vállát: az IMF áprilisi forgatókönyve a közel-keleti háború és az energiaársokk miatt 3,1%-os referencia-növekedéssel, 2,5%-os kedvezőtlen forgatókönyvvel, súlyos esetben pedig 2,0%-os globális növekedéssel számolt. (Reuters)

Június végére az IMF már arról beszélt, hogy az energia- és nyersanyagárak az amerikai–iráni megállapodás után csökkenni kezdtek, a normalizáció azonban időt igényel; vagyis a magyar gazdaság számára a külső sokk enyhülése is csak lassan csordogáló orvosság, nem azonnali gyógyulás. (Reuters)

Az EU-források ügye ebben a helyzetben a kormány első nagy gazdasági és diplomáciai próbatétele lett: Magyar Péter május végén Brüsszelben politikai megállapodást jelentett be Ursula von der Leyennel a befagyasztott forrásokról, és hivatalosan jelezte Magyarország csatlakozási szándékát az Európai Ügyészséghez. (Reuters)

A Reuters szerint az Európai Bizottság jelezte, hogy a TISZA-kormány reformjai 16,4 milliárd eurónyi korábban befagyasztott helyreállítási és kohéziós forrás felszabadítását tehetik lehetővé, a pénz pedig a negyedik negyedévtől kezdhet érdemben megjelenni, ha Magyarország teljesíti a vállalt reformokat. (Reuters)

III. Társadalom – az elszámoltatás igazságszolgáltatás, nem bosszú

A társadalmi mérleg a legnehezebben mérhető, mert itt a számoknál is fontosabbak az ügyek és elvek, amelyek mögött indulatok feszülnek.

Az ország nagyobbik része győzelmi mámorban él, egy egyre zsugorodó kisebbség – a másfél millió hithű orbánista, a Mihazánk pár százezer híve és néhány tízezernyi DK-s és szélsőbalos szavazó – ugyanúgy érzi magát, mint az átlag ellenzéki szavazó 2022-ben

A kormány első másfél hónapja éppen abban a kérdésben dönt majd hosszú távon, hogy ezt a két felet sikerül-e egy néppé visszaragasztani, vagy az Orbán-rezsim által elvetett és orszáos szintű pszichózissá korbácsolt gyűlölet és rettegés végleg kettéhasítja.

A társadalom egyelőre nem akar egységessé válni – és egy jó darabig így is marad

Az elszámoltatás gépezete beindult: az „aranykonvoj-ügyben” egy állítólagos belső ügyészségi dokumentum szerint maga Orbán Viktor és a hatalom több egykori csúcsembere is azok között van, akiknek büntetőjogi felelősségét tisztázni kell – Magyar Péter pedig ultimátumot intézett a legfőbb ügyészhez, hogy tisztítsa meg a szervezetét, vagy távozzon (Portfolio).

Az NKA-ügyben hat embert vettek őrizetbe, fideszes önkormányzati cégeknél házkutatások zajlanak, egy volt fideszes polgármestert gyanúsítottként hallgattak ki (Portfolio). Ez sokak szemében az igazságszolgáltatás, mások szemében a megtorlás – és a határ a kettő között pontosan ott húzódik, ahol a jogállam intézményei vagy bírják az iramot, vagy nem.

A minisztériumi átvilágítások szintén megosztották a közvéleményt

A kormány maga is elismerte, hogy a hivatalnokok java tisztességesen dolgozott és nem tehető felelőssé az Orbán-éra bűneiért, ám voltak, akik nem végrehajtói, hanem aktív kiszolgálói voltak a rendszernek – a Külügyminisztériumban például negyvenöt kormánytisztviselő munkaviszonyának felmondását kezdeményezték (Telex).

A megfogalmazás finom, a gyakorlat élesebb, és a jogállamiság próbája éppen az lesz, hogy az „átvilágítás” a felelősség differenciált mérlegelése marad-e, vagy átcsúszik a kollektív gyanúsítgatás terepére.

Eközben a hétköznapi szociális ügyek is mozdulni kezdtek

A kormány a méltányossági gyógyszertámogatások rendszerét alakítaná át, az egyedi kérelmek elbírálását a Batthyány-Strattmann László Alapítványtól az egészségbiztosítóhoz telepítve – vagyis a kegyúri jótékonyság logikáját az intézményesített jogosultság logikájával váltaná föl (Portfolio).

A közlekedési dolgozók szakszervezete a korkedvezményes nyugdíjról és a sztrájkjogról kezdeményezett egyeztetést, annak biztos jeleként, hogy az érdekképviseletek megint mernek beszélni, ami önmagában a légkör változását mutatja (Privátbankár).

Az egészségügy állapotáról a tárcavezető Hegedűs Zsolt drámai képet festett – őszintébbet, mint amilyet a hatalom tizenhat éven át megengedett magának –, és ez az őszinteség egyelőre a legtöbb, amit egy kifosztott rendszer első heteiben adni lehet.

A diákok pedig visszakapták Európát: a brüsszeli megállapodás részeként a következő tanévtől újra elérhető lesz az Erasmus a magyar hallgatóknak (Euronews). Aki emlékszik arra, hogy ezt a programot a magyar fiataloktól éppen a KEKVA-botrány, az egyetemek átláthatatlan alapítványi kiszervezése miatt vették el, az tudja, mekkora szimbolikus súlya van ennek a mondatnak.

Társadalmi reakció és szimbolika: kordonállam után nyitott politika

A TISZA-kormány első ötven napjának társadalmi szimbolikája abban a mozdulatban ragadható meg, ahogy a politika visszakerült az utcára, a képernyőre, a kommentmezőbe és a parlament lépcsőire.

Orbán kései rendszere a hatalmat kordonokkal, zárt kapukkal, szűrt közönséggel és állami propagandával körülbástyázott erődnek mutatta; Magyar Péter első hetei ezzel szemben az ellenképet rajzolták meg, amelyben az állam újra megszólítható, a miniszterelnök látható, a társadalom, a választópolgárok pedig megint politikai szereplők bármiféle pártközponti jóváhagyás nélkül is.

A felszabadulás első, a megosztó jellege által igazi lakmuszpapírja a Budapest Pride lett. Az Orbán-érában a felvonulás tiltása a kultúrharc leglátványosabb fegyvere volt, így az első Orbán utáni Pride túlnőtt önmagán: a társadalom azt mérte rajta, vajon a félelem tanult reflexe gyorsabban oldódik-e, mint ahogy a törvénykönyv változik.

A Reuters szerint a menet több mint tízezer résztvevőt vonzott, tiltás helyett engedélyezett keretek között, a résztvevők pedig a remény visszatéréséről beszéltek – miközben a Guardian újságírója annak adott hangot, hogy a stigmatizáció emléke és a középre húzó, konzervatív kormány óvatossága iránti kétely tovább él. (Reuters, The Guardian).

A liberálisabb csoportok hiányolták a kormányt a Pride-ról, azt, hogy Magyar Péter és a TISZA-kormány, illetve a TISZA-képviselők jelenlétükkel támogassák az lmbtq-mozgalmat.

Csakhogy az pont ellentétes lenne a TISZA Pártnak még a kampány során tett ígéretével, amivel Magyar Péter a többséget meg tudta győzni: a kormánynak nem feladata az emberek szexuális életével foglalkoznia, amíg az törvényesen zajlik.

Tehát a TISZA-kormány nagyon is helyesen tette, hogy nem képviseltette magát – aki TISZA-szimpatizáns, bátran kimehetett a Pride-ra, ám a kormány semleges maradt. Ez a teljes jogegyenlőség megmutatkozása: nem foglal állást a kormány, pontosabban a kormány állásfoglalása az, hogy csak, mint törvényi szabályozó hatalom van jelen.

Nem támogatja és nem ellenzi, csak szabályozza.

A TISZA-kormány első másfél hónapja, társadalmi szempontból, a politika emberarcúvá tételeként írható le

Magyar Péter kormánya az eskütétel percétől kezdve rohamtempóban látott neki megvalósítani a kampányígéreteket, a kormányprogramot és a nyilvánosság lehető legteljesebb bevonásával indult útjára a változás.

A társadalom nagyobbik része azóta is a közösségi médiában és élő videóadásokban követheti nyomon azt, amit évek óta egyre hangosabban kértek, majd követeltek, végül kiharcoltak: az államot vissza kell venni, a közpénzt vissza kell szerezni, a politikát a nyilvánosság előtt kell csinálni, és vissza kell térni Európába.

A társadalmi mérleg végül két érzület között feszül – felszabadulás és óvatosság –, és a kettő egyensúlya dönti el, hogy az Orbán-rezsim kapitális bukása után az intézményi átalakítás demokratikus marad-e.

Mert az ország most tanulja újra, milyen az, amikor a hatalomtól nem rettegni kell, hanem számon lehet kérni; ez a lecke pedig lassúbb egy parlamenti szavazásnál, bonyolultabb egy Facebook-live-nál, és végső soron ez dönti el, hogy a Tisztítótűz csak egy hangzatos címke marad-e, vagy valóban lezár egy korszakot.

IV. Külpolitika és diplomácia: a hazatérés koreográfiája

Ha a TISZA-kormány első 45 napjának belpolitikáját a múlttal való leszámolás jellemezte, akkor a külpolitikáját a 180°-os irányváltásnak nevezhetjük – és ezen az úton az első másfél hónap koreográfiája szinte hibátlanra sikeredett.

Már a sorrend is egyértelmű és nyílt üzenetet hordozott mindenki számára, aki icsit is hajlandó volt odafigyelni.

Lengyel út, ukrán ígéret

Magyar Péter első hivatalos útja – kampányígéretéhez híven – Lengyelországba vezetett, és csak ezután Brüsszelbe. Krakkó, Varsó, Gdańsk: a Wawel-székesegyház, II. János Pál „Ne féljetek” jelmondata, Báthory István és Hedvig királynő sírja, a koszorúk és a „lengyel–magyar két jó barát” évszázados refrénje mind ugyanazt a partitúrát játszotta (Euronews).

A megélt és felhasznált jelképrendszer önmagában is sűrű, és minden ízében tudatosan felépített volt: ez a délponton visszafordított külpolitika, amely a „keleti nyitás” tizenhat esztendeje után hazatér a közép-európai, nyugati, kereszténydemokrata gyökerekhez.

Tusk katonai tiszteletadással fogadta a magyar kormányfőt Varsóban – közös reggeli, közös beszéd, a keretet pedig az adta, hogy a Tisza és a lengyel kormánypárt ugyanabban az európai családban, az Európai Néppártban foglal helyet (Index).

A varsói úton hangzott el a legkényesebb beszéd is: Orbán Anita külügyminiszter bejelentette, hogy – egyelőre online, szakértői szinten – megkezdődtek az egyeztetések Ukrajnával (Origo).

Az az ország, amely az elmúlt években a szomszédjával folytatott hidegháborút emelte külpolitikai önazonossága sarokkövévé, most ceremónia nélkül, csöndben éleszti újra a diplomáciai csatornákat, méghozzá Moszkva megkérdezése és Lavrov és Putyin ukázai nélkül.

Megindult a V4 feltámasztása is

A szebb napokat látott és 2026-ra tetszhalottá vált visegrádi együttműködést – amelyet az orosz–ukrán háború körüli viták gyakorlatilag szétziláltak – Magyar Péter a gödöllői Grassalkovich-kastélyban keltette új életre, vendégül látva a lengyel, a cseh és a szlovák kormányfőt, akik már az áprilisi választás után lényegében azonnal ejtették Orbánt, és jelezték, hogy nyitottak az együttműködés folytatására (Portfolio).

A bővítés iránya is kirajzolódott – Ausztria, Horvátország, a balti és a skandináv államok felé –, miközben Orbán Anita Bécsben már a közép-európai C5-találkozó őszi előkészítéséről tárgyalt (Privátbankár).

A NATO-val szintén gyógyulni kezdett a viszony: Magyar Péter Brüsszelben Mark Rutte főtitkárral és De Wever belga kormányfővel is leült tárgyalni, mielőtt von der Leyennel kezet rázott volna (Index).

Kis színes: sokat elmond Magyar Péter politikai influenszer-mivoltáról az a tény, hogy a belga kormányfő pár nappal később bejelentette, hogy Magyar Péter látogatása óta már népszerűbb a macskája csatornája, mint az övé.

Magyar Péterék hazahozzák Brüsszelből a 6000 milliárdot

S itt a korona ékköve, a kampány legtöbbet szajkózott ígérete: az uniós pénzek. Az első nagy európai vizsga május 29-e volt. Magyar Péter Brüsszelben von der Leyennel tárgyalt, és a találkozó előtt átadta Magyarország csatlakozási kérelmét az Európai Ügyészséghez – gesztus, amelynek lényege, hogy Budapest éppen ott helyezi szuverenitása egy darabját európai ellenőrzés alá, ahol az Orbán-rendszer a legkényelmesebben rendezte be magának a félhomályt: közbeszerzés, uniós pénz, állami klientúra (444; Portfolio; Reuters).

A bizottsági elnök a „rekordidő alatt” felálló kormányt és a régóta esedékes reformokat méltatta, és úgy ítélte: a munka kifizetődött. A miniszterelnök hazai üzenete pedig kíméletlen volt, és pontos; amit Orbán Viktor tizenhat éven át a migrációval meg a háborúval magyarázott, az valójában egyetlen okra vezethető vissza, és ennek az oknak a neve korrupció.

Az EPPO-tól való távolmaradás eddig politikai védőernyő volt; ennek súlyát jól mutatja, hogy a Financial Times vizsgálata szerint az OLAF által 2015 és 2024 között csalásgyanúsnak jelzett 1,39 milliárd euróból Magyarországon csak mintegy 18 százalék térült vissza, szemben a 71 százalékos uniós átlaggal. (EPPO, Financial Times)

A 16,4 milliárd eurós csomag – 10 milliárd helyreállítási, 4,2 milliárd kohéziós és 2,2 milliárd reformhoz kötött forrás – jóval több „puszta pénznél”.

Brüsszel végre olyan partnert talált Budapesten, akinek a kézfogása mögött törvényhozási kapacitás és európai beszédmód is áll; az El País megfogalmazása szerint Magyarország néhány hét alatt elhagyta az EU „renitens diákjának” szerepét, és a forrásfelszabadítás azt üzente, hogy a közös értékekhez való visszatérésnek pénzügyi hozama is van. (El País)

Ukrajna ügyében a kormány egyszerre tett egy éles fordulatot és lépett finoman a fékpedálra

A fordulat: Budapest kimozdult a blokkoló reflexből, és Magyar jelezte, kész találkozni Zelenszkijjel, ha a kárpátaljai magyar kisebbség jogairól szóló tárgyalások lezárulnak.

A fékezés: a Le Monde-interjúban támogatta Ukrajna európai perspektíváját, ám a gyorsított tagságot a 33 csatlakozási fejezet teljesítéséhez, a kisebbségi jogok helyreállításához és egy későbbi magyarországi népszavazáshoz kötötte.

A TISZA-kormány álláspontja egyfelől megszüntette Orbán Moszkvából diktált vétóját, másfelől nem adta a Fidesz kezébe azt a propagandafegyvert, hogy „Magyar feltétel nélkül beengedné Ukrajnát”.

A kisebbségi egyezség jelentősége túlmutat Beregszászon, hiszen a magyar–ukrán megállapodás után az összes tagállam zöld utat adott Ukrajna és Moldova tárgyalásainak első, jogállamisági klaszteréhez. (Reuters, Le Monde)

A gesztus a Fidesz-korszak külpolitikai pszichológiájának tükörképe. Orbán Ukrajnát belpolitikai rémképként használta – háború, gabona, kisebbség, Soros, Zelenszkij, egyetlen propagandacsomagba sűrítve –, Magyar pedig ugyanebből az anyagból diplomáciai hidat épített.

A híd keskeny, csúszós, lövések hangja mellett vezet, mégis híd, és semmiképp sem barikád.

A június 18–19-i brüsszeli csúcs volt az első nagy színpadi próba

A Guardian külön „Magyar-hatásként” írta le, hogy hosszú idő után mind a 27 tagállam egy közös Ukrajna-nyilatkozat mögé tudott állni; a valódi nyereség az volt, hogy Budapest megszűnt szisztematikus vétógyárként működni, és ugyanaz a mechanizmus, amely korábban zsarolási pont volt, immár pozitív tőkévé vált.

A The Times ennél is élesebben fogalmazott, amikor Orbánt a kontinens „spoiler-in-chief”-jeként búcsúztatta, hiszen kis ország vezetőjeként is nagy arányban termelt politikai fejfájást. (The Guardian, The Times)

A visszatérés egyúttal iparpolitika is. Aki ma Európában energiáról beszél, az védelmi szuverenitásról beszél; a Le Monde párizsi interjúja szerint Magyar Macronnal gazdasági, védelmi és európai együttműködésről tárgyalt, és külön említette a francia nukleáris kooperáció lehetőségét, miközben elismerte, hogy az orosz energiáról való teljes leválás Magyarország földrajza miatt időigényes folyamat.

Mindeközben a védelmi biztos, Kubilius az ukrán hadiipar európai integrációjáról beszélt, von der Leyen pedig a gdański fórumon az ukrán újjáépítést Európa jövőjébe való befektetésként írta le, ami gyakorlatilag a közép-európai vállalatok következő évtizedes esélye. (Le Monde, Reuters)

A változás a szuverenista táborban ideológiai veszteségként csapódott le: a Le Monde szerint Orbán bukása gyengítette Marine Le Pen és a Rassemblement National európai stratégiáját, mert a magyar kormányfő sokáig egyszerre volt mintakép, pénzügyi kapcsolat és brüsszeli szövetséges. (Le Monde)

Hatalmi harc a kormányfő és az államfő között – Sulyokról kiderült, hogy valójában képes valamiért kiállni, ha akar

A diplomáciai sikertörténetet ugyanakkor beárnyékolja a hazai közjogi konfliktus. Magyar június 22-én bejelentette Sulyok Tamás eltávolításának tervét és a „Tisztítótűz” korrupcióellenes műveletet, vagyonvisszaszerzési hivatallal és alkotmányos reformokkal – belpolitikailag érthető, külpolitikailag kényes, mert Brüsszel éppen a jogállami normák helyreállítását várja, és gyanakvással figyel minden lépést, amely a kétharmad gyors intézményi bosszújának látszhat.

Itt vállalta a TISZA-kormány a legnagyobb stratégiai kockázatot: a választók rendszerváltó sebességet várnak, az intézmények jogállami eleganciát, a Fidesz pedig minden mozdulatból új „diktatúra”-mémet gyárt.

Magyar úgy akarja szétszerelni az Orbán-rendszert, hogy közben ne váljon annak újrateremtőjévé – ez a mondat könnyen hangzik, végrehajtani viszont olyan, mint porcelánt mosogatni földrengés közben. (Reuters; Telex)

A végső mérleg tehát így áll: Magyarország külpolitikája másfél hónap alatt látványosan visszafordult az európai főáram felé, miközben az örökölt függőségek – orosz energia, ügyészségi zárvány, közjogi bebetonozás, ukrán kisebbségi konfliktus – továbbra is ott feküdtek az asztalon.

A különbség az, hogy az új kormány ezeket sérelmi színház helyett alkufelületként kezelte. Orbán diplomáciája gyakran úgy működött, mint egy politikai kaszinó: vétózsetonok, fenyegetőzés, éjszakai alku a kasszánál.

Magyar Péter első negyvenöt napja inkább ügyvédi rendrakásra hasonlított – iratkötegek, határidők, visszaállított pecsétek, európai tanúk –, kevésbé teátrális és kevésbé plakátra való, viszont végre abba az irányba mutat, ahol egy közép-európai ország a saját súlyát ismerő, szövetségeit gondozó államként viselkedik.

Bár a hírhedt „kék plakátok” valóban eltűntek, a NERflix/Petiflix egyre népszerűbbé vált a lakosság körében, ami valahol önmagában is politológiai kuriózum, ha belegondolunk: emberek sokasága kezdte önként, sőt örömmel figyelni a napi politikai eseményeket. Magyar Péter élő adásai még úgy is folyamatosan százezres nézőszámot produkál, hogy kifejezetten hosszú élőzések, és teljesen politikai tartalmúak.

V. A mérleg másik serpenyője: ahol a kritikának igaza van

Egy tisztességes mérleg nem propaganda, és még az, aki igazán kedveli ezt a kormányt, az sem hallgathatja el a gyengeségeit – épp ellenkezőleg, hangosabban mondja ki őket, mint az ellenfelei, mert a mézeshetek a legrosszabb tanácsadók. Íme tehát a serpenyő másik fele, ahol az ellenérveknek súlyuk van.

Az uniós pénz még nincs a kincstárban

A brüsszeli bejelentés politikai megállapodás volt, nem aláírt szerződés; az ördög a részletekben és a határidőkben rejlik. A helyreállítási alap nagyobbik részét augusztus 31-ig kellene lehívni, miközben a feltételek teljesítése – a huszonhét „szupermérföldkő”, a közbeszerzési reform, a KEKVA-vagyon rendezése – hónapokba telő, embert próbáló jogalkotási és közigazgatási munka.

A Politico és nyomában a hazai bírálók joggal figyelmeztetnek: a lengyel példa azt mutatja, hogy az ígéret és a kifizetés között hosszú és buktatókkal teli az út, és a forrás egy része különböző okokból már elveszhetett (Telex; Világgazdaság). Magyar Péter „minden centet hazahozunk” diadalmenete tehát egyelőre ígéret a jövő időben – a számonkérés napja szeptemberben jön el.

A megszorítás réme valós

A kormány a spórolással kezdte, a képviselői fizetések csökkentésével, és Magyar maga is „példamutatásról” beszélt a közhatalmat gyakorlók felé – a Fidesz-közeli sajtó pedig nem alaptalanul olvassa ki ebből a további bércsökkentések, az állami szféra, a polgármesterek és a cégvezetők felé táguló megszorítás lehetőségét (Origo).

Egy 6–7 százalékos örökölt hiánnyal a takarékosság elkerülhetetlen, de a takarékosság és a megszorítás közötti különbség mindig azon múlik, kinek a bőrén csattan a képletes ostor, és ezt a kormánynak hamarosan világosan ki kell mondania.

Az elszámoltatás és a bosszú határa elmosódhat

A miniszteri meghallgatásokon Ruff Bálint a „valaha volt legnagyobb elszámoltatást” ígérte, és a bírálók egy több száz pontos listáról, „bosszúhadjáratról” beszéltek (Origo). A tizenkét éves, visszamenőleges mandátumkorlátot pedig nem csupán a Fidesz, hanem a Társaság a Szabadságjogokért is bírálta – szerintük ezt a részt ki kellene venni a csomagból, mert közvetlenül befolyásolja a politikai versenyt, és ilyen horderejű kérdésről nem volna szabad ötnapos gyorsított konzultációban dönteni (Portfolio).

A figyelmeztetés azért fontos, mert egy jogállamot helyreállítani szándékozó kormánynak a saját eszközeiben is jogállaminak kell maradnia – különben csak a kéz cserélődik a régi szerszámokon.

A kapkodás kockázata

A vendégmunkás-ügy fiaskója – a beígért, majd elhalasztott, majd átszabott intézkedés, szakmai egyeztetés nélkül – megmutatta, hogy a rohamtempónak ára van.

A kormányzati struktúra felépítése, az államtitkári kar, a minisztériumi adminisztráció lassabban áll össze, mint a bejelentések érkeznek (Telex). A lendület erény, a kapkodás hiba; a kettő közötti vékony határvonalon billeg most a kabinet.

Az orosz energia kérdése nyitva van

Kapitány István a meghallgatásán világossá tette, hogy Magyarország nem szakad le egy csapásra az orosz energiáról, hanem diverzifikál – Oroszország pedig állítólag már új ajánlattal kopogtat (Index).

A Paks II. felülvizsgálata is óvatos megfogalmazásokba burkolózik. Itt a „rendszerváltó” retorika és a fizikai valóság – a Barátság vezeték, a meglévő szerződések, a tél – feszülnek egymásnak, és ezen a terepen a kormány eddig inkább pragmatikus volt, mint forradalmi. Ez lehet bölcsesség, és lehet a változás határa is; egyelőre nem dőlt el, melyik.

Epilógus, avagy amit a negyvenöt nap megmutat, és amit elrejt

Negyvenöt nap mérlege mindössze előjáték egy négy éves kormányzati ciklushoz, mégis fontos indikátor, hiszen megmutatja a szándékot, a stílust, a tempót – és elrejti a végeredményt, amely majd a nehéz őszben, a szupermérföldkövek, a költségvetés és az első igazi politikai válság próbáján dől el.

Annyit azonban már most látni, hogy ez a kormány komolyan veszi, amit a választóknak ígért: az elszámoltatást elindította, Brüsszellel kezet fogott, a forintot a piac megjutalmazta, a külpolitikát hazafordította Európa felé, a régi rend félelemgépezetét pedig darabokra kezdte szedni.

A nagy kérdés nem az, hogy a Tisza akar-e rendszert váltani – azt minden gesztusával, Ópusztaszertől a Tisztítótűzig, bizonyítja.

A kérdés az, hogy a rendszerváltást úgy tudja-e végrehajtani, hogy közben nem veszi át a régi rendszer reflexeit: a gyorsított eljárásét, a személyre szabott szabályét, a kétharmad mámoráét. Mert a hatalom kísértése pártfüggetlen, és a kétharmad ugyanúgy szólhat a részeg mindenhatóság, mint a fegyelmezett szolgálat nyelvén.

Egyelőre, és ezt némileg elfogultan, de a számokat tisztelve írom le, a mérleg nyelve a remény felé billen. Negyvenöt nap után az ország visszatért Európába, a forint erős, a diplomáciai kapcsolatok javarészt helyreálltak, sikerült Ukrajnával megállapodni a magyar kisebbség ügyében, a diákok mehetnek Erasmusra, és a hatalom életében először tizenhat éve nem az állampolgár fél a hivataltól; ellenkezőleg, a hivatal számol be folyamatosan az állampolgárnak.

Az emberek mégis egyre türelmetlenebbek, több okból is: lassú az elszámoltatás, a gazdaság romokban, ezrek várják, hogy végre valódi szakértők kerüljenek állami munkahelyekre, a Fidesz káderei helyére, és közel ötvenezer aktivista egyelőre tanácstalan, mik is a távlati tervei a TISZA Pártnak a TISZA-sziget mozgalommal.

Ám az kétségtelen, hogy a gépezet mozgásba lendült, és a TISZA áradását a Tisztítótűz követi. A százegyedik napon meglátjuk, mi mindent tudott teljesíteni a TISZA-kormány. Addig is haladjunk lépésről lépésre.

További elemzéseink